Dragan Jakovljević: ÍTÉLETNAP

Ha valaki megkérdezte volna, mit lát maga mögött, mialatt az utolsó földi napjait számlálja, Draško Jorgović talán azt mondta volna, hogy elméjén átvillanó meg nem élt, be nem fejezett, meg nem álmodott és kimondatlan dolgok hosszú sorozatát. De erről senki sem kérdezte. Talán azért, mert ezeket a hosszú sorokat csupán csak ő látta, és így talán senki sem tudta, hogy ez a kérdés egészen helyénvaló lenne.

Draško ebben a tényben szerencsés egybeesést látott. Ha ez nem lett volna, az élet elillanó utolsó darabja is ottmaradt volna tétlenül, amely értelem és rend nélkül elmorzsolódott volna. A világ szemében ekképpen volt ő olyan ember, aki beteljesítette az álmát. Azt rebesgették, hogy az ilyen ember gazdag, márpedig szerinte ez volt a legfontosabb.

Nem értette azokat az embereket, akiknek mindegy volt, hogy szegényen vagy gazdagon halnak meg, és úgy akarják itthagyni a világot, hogy a nép majd sirassa azt a szűkösséget, amelyben életét leélte. Ha szegény vagy, hát légy az, de nehogy lássák, így beszélt és megfogadta, hogy senkinek nem adja meg ezt az örömöt. És hogy a világ mit beszél majd a halála után, az már nem az ő dolga.

- Senkinek sem adatik majd meg a lehetőség, hogy Draško Jorgović nyomorán mulasson. Volt már ilyen, de arról csak én tudok, és maradjon is ez így! – közölte bizalmasan egy barátjával.

Ha mindet számba vesszük, Draško olyan sok ingatlannak volt a tulajdonosa, hogy abból akár egy egész utcára való is kitelne. Azt azonban szinte senki sem tudta, hogy a házakat Draško annak két nagybátyjának a pénzéből vásárolta, akiknek az egyetlen örököse ő volt. Egyetlen okát sem látta annak, hogy megossza ezt másokkal. Szerette, hogy sikeres és vállalkozó szellemű embernek tartják. Ilyen történetek elcsípése és a bennük való élvezkedés vált idővel az egyetlen elfoglaltságává és élete értelmévé. Éppen ezért mindennél jobban tartott attól, hogy kiderül, mindent örökölt és vagyonára nem bölcs befektetésekkel tett szert, ami egyébként gazdagságának köztudott oka volt. Ebben az esetben az egész élete egy nagy semmivé válna. Azt gondolta, hogy az örökség híre azt jelentené, hogy minden készen az ölébe hullott. Ha már megválaszthatta a magáról kialakított képet, akkor semmiképp sem amellett döntött volna, amin a nagybátyjai árnyékában volt, és ezt nem is bánta meg.

A megöröklött pénzből évente vásárolt egy ingatlant, hogy előre eloszlasson minden kétséget afelől, hogy a pénzét nem okos tőzsdézéssel szerezte. Minden egyes vásárlás előtt azzal dicsekedett, hogy a világ pénzügyi folyamatainak megítélése során ezúttal sem tévedett, és kihasználta a kiváló alkalmat, hogy gyarapítsa tőkéjét. Elmondása szerint, ez így volt Európában, de mind gyakrabban a Távol-Keleten, Dél-Amerikában és Ausztráliában is.

- Állandóan figyelemmel kell kísérni a tőzsde folyamatait. Ebben rejlik a sikerem titka. – osztotta meg azokkal, akik érdeklődtek üzleti érzéke iránt.

De a valóságban Draško Jorgović nem volt ilyen. Nyoma sem volt benne annak a vállalkozó szelleműségnek, sem merészségnek, hogy komolyabb vállalkozásokba bocsátkozzon. A róla a köztudatban élő pozitív képnek élt. Miután elköltötte az összes vagyonát, ritkábban hagyta el a házat, mivel már csak egy öltönye, egy pár cipője, és egy kalapja maradt. Tudatában volt annak, hogy ez a kép nem illene bele a helyiek róla alkotott elképzeléseibe. A számlákat és a fizetési felszólításokat hiába küldő adóhivatali és a közműszolgáltatói alkalmazottak kivételével senki sem tudta, hogy polgártársuknak nincs pénze fenntartani a tekintélyét kivívó ingatlanokat. Idővel a kifizetetlen számlák annyira felgyülemlettek, hogy az azokat kiküldők úgy döntöttek, bíróság elé állítják a tulajdonost.

Draško pedig eközben, minden egyes házát kulcsra zárva tartotta. Nem adta ki őket, nehogy azt gondolják, elkeseredésében tette meg ezt a lépést. A sopánkodásra, miszerint milyen kár, hogy üresek a házak, csak annyit felelt, hogy ezzel csak olyanok foglalkoznak, akiknek muszáj.

- Az albérlők több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznának. Hadd maradjon úgy, ahogy. Szereztem elég pénzt nem csak erre az egyre, hanem három életre is. – mondta, miközben spórolt ott, ahol csak tudott, még az ételen is.

Vásárolni is titokban járt, a város távolabbi részeibe, ahol nem ismerték fel. Élelmiszert is csak este vásárolt volna, záróra előtt, amikor olcsóbban lehetett hozzájutni azokhoz. Silány minőségű étel volt ez, ami Draškot egyáltalán nem zavarta. Két dolog volt csak fontos a számára: hogy lealacsonyodásáról ne értesüljenek, és hogy éhen ne haljon.

Időről időre csepegtette a híreket arról, hogy elment a Földközi-tengerre vagy a karibi térségbe, hogy pihenjen és kikapcsolódjon. Ezt az időt azonban leginkább a házába zárva töltötte, és kínosan ügyelt a látszatra, nehogy megsejtsék, hogy napjai csupán a hálótól a nappaliig való járkálással telnek, oda-vissza. Ilyenkor nem is főzött, nem is fűtött, egyrészt a nélkülözése miatt, másrészt azért, mert a szomszédok így megsejthetik, hogy a pihenését önkéntes háziőrizetben tölti. Azon aggódván, hogy már hónapok óta nem tért vissza az ilyesfajta utazásából, és fel sem hívott senkit, Draško szomszédai elkezdtek kérdezősködni a szokatlan távolmaradás okai felől. Azonban senki a távoli rokonai közül nem tudott semmit a hollétéről, az utazási irodák névsoraiban sem találták őt.

Már november elejére járt, amikor helyiek egy kis csoportja eldöntötte, hogy megpróbál bejutni a szomszédjuk házába. Mivel nem akarták feltörni a zárat, inkább a földszinti ablakot törték be, és így jutottak be a nappaliba. A hintaszékben, mozdulatlanul háttal ült egy ember, elernyedt karral és lehajtott fejjel. Körülötte mindenhol szétszórt számlák, felszólítólevelek és bírósági határozatok az ingatlanok lefoglalásáról.

A zárójelentésben, amit még csak ezekben a napokban állítottak ki, az orvosok kizárták a gyilkosság lehetőségét, öngyilkosságnak sem volt nyoma. Draško Jorgović természetes úton távozott, éhen halt.