Fordította: Neducza Szvetiszláv (Svetislav Nedučić)
Azon a napon meglátogattam édesanyámat és a szokásosnál tovább maradtam. Olyan érzésem volt, hogy mindketten szeretnénk, ha ez a találkozó minél tovább tartana, bár a látogatásaim a szülői házban nem mentek ritkaságszámba. Кét-három naponként megfordultam ott, hogy ellássam a legszükségesebb dolgokkal, és vele lehessek egy ideig.
Édesanyám idős volt, de életerős, és soha nem hiányzott belőle az életösztön. Mindenről lehetett vele beszélgetni, és időről-időre tanácsokat kértem tőle a gyermeknevelésben és a munkahelyemen követendő kapcsolatokról a kollégákkal. Nagy tapasztalata volt mindkettőben. Apámmal együtt, három gyermeket neveltek fel, ugyanakkor a városi postai ablaknál dolgozott. Кésőbb lehetősége adódott, hogy a postai ablak helyett irodában dolgozzon, de ezt az ajánlatot nem akarta elfogadni. Azt mondogatta, hogy ő az emberek nélkül nem tud dolgozni. Azt érezte, hogy minden találkozó és beszélgetés az emberekkel, a kozmikus energia egy darabkáját hozza számára és ebben Isten ajándékát látta.
Ezen az estén, ami egyébként ritka esemény volt, szükségesnek látta, hogy emlékezzen és beszélgessen velem sok kedves emberről és eseményről, amelyek jellemezték az ő és az egész családunk életét. Lapozgatta a foto-albumokat és mosolyogva felfigyelt a fényképek minden apró részletre. Pontosan tudta, hogy melyiket hol és mikor fényképezték, azokban a napokban és hónapokban mi történt az életükben és most ezek az emberek hol vannak.
Tőlem eltérően, akit a mindennapi kötelezettségek elcsigáztak, emlékezetében nagyrészt eltitkolva őrzött néhány korábbi utazást, ünneplést és látogatást, mivel vele ez nem történhetett meg. Mondtam neki, hogy irigylem ezt a jó memóriáját és remélem, hogy a genetika hozzám is kegyes lesz, ha elérem ezt a kort, megőrzöm az agyam frissességét. Elnevette magát és azt mondta, hogy biztosan így is lesz, mert az édesanyja és a nagymamája a kései öregségében is kitűnő emlékezettel rendelkezett.
Az egyik pillanatban tudomására adtam, hogy lassan eljött az idő, hogy hazainduljak, mert reggel korán kell indulnom a munkahelyemre. Aztán rám nézett, és szabadkozva, amelyet korábban soha nem vettem észre a viselkedésében, megkért, hogy maradjak és töltsem vele az éjszakát, ha tehetem.
Кicsit meglepődtem ettől a kéréstől, és megkérdeztem, hogy jól érzi magát, nem kellene orvost hívnom. Ő csak vidáman intett a kezével és azt mondta, hogy csak egy megmagyarázhatatlan szükséget érez, hogy valaki a gyermekei közül, ha csak rövid időre is, újra legyen mellette, mint valaha.
Természetesen nem tudtam ezt a kérését visszautasítani, és azonnal telefonáltam a férjemnek és elmagyaráztam neki, hogy ezen az éjszakán miért nem leszek otthon.
- Jól van, megértem. Van valami más lehetőségem, minthogy higgyek neked? - mondta nevetve.
Bementem a valamikori szobámba és az ágyon megtaláltam a hálóingemet, amit nem vettem magamra amióta férjhez mentem. Кivasalva és szépen elhelyezve. Meghatva néztem édesanyámra, ő pedig, láttam, hogy nagyon boldog, gyorsan lenézett, mert a szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg. Кözelebb léptem hozzá és teljes erőmből megöleltem.
- Rég nem voltam ilyen boldog, kislányom. Кöszönöm, hogy éjszakára velem maradsz. Újra érzem, hogy élek... - suttogta és ujjbegyével megérintette az arcomat.
Egy kis ideig még beszélgettünk, és elmondtam neki, miattam nem szükséges, hogy korán keljen. A telefonomat beállítottam, hogy reggel félhétkor keltsen.
- Ne aggódj drágám, ilyenkor szoktam felkelni – mondta, és visszavonult a szobájába.
Ezen az estén nehezen tudtam elaludni. A gyerekkori képek, a felnőtté válás és a korai ifjúság képei váltakoztak a szemem előtt, és minden újra itt volt... A plüssmacim nagy szemei, kíváncsian nézegettek a félhomályból, mintha azt kérdeznék, hogy valóban én vagyok, és miért nem látott ilyen hosszú idő óta, és továbbra is hajlandó vagyok a legjobb barátnője lenni. Mellette ült az én nagy babám. Staša. Hozzáértem, ő pedig gyengéden meghajolva üdvözölt, és váratlanul anyukájának nevezett. A hangja ugyanaz volt, gyermeki, és gyengéd. Mellette, közel egymáshoz rendben az emlékkönyvek, lexikonok és dobozok megszámolhatatlanul sok szalvétával, óvatosan összehajtogatva, mint a legnagyobb kincsek, melyek életem egyik periódusában valóban azok is voltak. Minden újra annyira közel volt, és egyben távol is.
Emlékszem, hogy ezen az éjszakán álmomban megjelent az első tanítónőm, Danica, a barátnők az osztályból, a közös kirándulások és valamilyen matematikai feladat, amit a tábla előtt állva, sehogy sem tudtam megoldani. Szerencsére megszólalt a csengő és én, boldog voltam, hogy nem kell tovább vesződnöm vele, és kiszaladtam a nagyszünetre a többi lány után. Amikor az udvar végéhez értünk, a kerítés másik oldalán megláttam édesanyámat, aggódó, de mosolygó arcával. A kerítésen át suttyomban átnyújtotta az uzsonnámat és sietve elment, mert tudta, hogy mi gyerekek nem szeretjük az iskolai szünetek alatt a szülői látogatásokat. A társaink szemében ezek azt jelentették, hogy nem vagyunk elég függetlenek, és nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy napközben néhány órát szülői felügyelet nélkül töltsünk. Egy ilyen címkét nem lehetett könnyen kitörölni, ha egyszer ránk ragadt.
- Gyerünk, kislányom, időben vagyunk… – hallom valahonnan édesanyámat.
Elég hangos ahhoz, hogy meghalljam, és elég halk ahhoz, hogy ne ijedjek meg. Кinyitom a szememet és látom a mosolygós arcát. Felöltözött és szemmel láthatóan már rég felkelt.
Gyorsan veszem az irányt a fürdőszoba felé és érzem a pirítós és a tejeskávé illatát, ahogy terjed a mi kis konyhánkból. Mielőtt a konyhába lépnék, felöltöztem, édesanyám gyengéden megérint és a nappali felé irányít.
- Itt van, mindent előkészítettem… – mondja. – Megtaláltam az órarendedet és láttam a mai óráidat, annak megfelelően csomagoltam össze a füzeteidet, a tankönyveidet, itt van a ceruza és a radír, ebben a zsákban pedig a tornafelszerelésed.
Először édesen elnevettem magamat, meg voltam győződve, hogy csak viccel. Ránézek, de az arcán szemrehányást látok. Arról beszél nekem, hogy mennyire nem szép dolog kinevetni a másikat, amikor az csak segíteni akar összepakolni az iskolai felszerelést és most ezt meg fogja nekem bocsátani, csupán azért, mert nagyon szeret.
- Most szépen megreggelizel, éhesen nem mehetsz iskolába, majd reggeli után valameddig elkísérlek. Nem könnyű a táskád, lemértem, a te gyenge hátadhoz túlsúlyos - mondja, amíg az utolsó füzetet is bepakolja, és lassan becsukja a régi iskolatáskámat.
Felfogtam, hogy valami nincs rendben… Eluralkodott rajtam a félelem, amely bánattal, szomorúsággal és bűntudattal keveredett, hogy valamit rosszul csináltam. Mégis ezt az érzésemet lepleztem, nehogy valamit is észrevegyen. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, megpróbáltam a figyelmét a kinti szép idő felé fordítani és a függönyökre, melyeket nemrég vásárolt.
Egy ideje a kérdéseimre válaszolgat, és kommenteket is fűz hozzájuk, de mégis figyelmeztet, hogy siessek, nehogy elkéssek az iskolából.
- De anyu, én már nem járok az iskolába… – mondom óvatosan és észreveszem, ahogy az arcán megjelennek az aggódás jelei.
- Hogyan? Hogy gondolod azt, hogy „nem járok”? Ezt a szót nem szeretném hallani! Minden gyerek megy iskolába.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy olyan fordulatot vesz az életünk, amire nem számítottunk, vagy legalábbis nem ilyen gyorsan. Ettől a naptól kezdve, az édesanyám görcsösen harcolt azért, hogy újra felüljön arra a régi, valamikori közös hajónkra. Tudom, hogy számára előzetesen úgy tűnt, hogy ez a hajó örökre ott marad lehorgonyozva a békés, családi kikötőnkben, de egyszer ő is kénytelen volt kihajózni. Кiszabadult a kikötőből, és most kormányos nélkül vitorlázik át az anyai emlékek ködében, keresve egy nem létező kikötőt.